You'll never walk alone!

A ma délután Anfielden megrendezésre kerülő Liverpool - Blackpool találkozó feladata az lenne, hogy ne okozzon meglepetést. A forgatókönyv nagyjából annyi, hogy az áldozati bárány szerepében tündöklő s kényszerűen elbukó Seasiderek beszorulnak tizenhatosuk környékére, míg a Steven Gerrard vezette vörös seregek négyszer-ötször masíroznak át a lyukas védelmen.

Ez a felállás legfeljebb egy mindenkori Liverpool és mindenkori Blackpool között jöhetne létre jelenleg. Ha az összecsapást kevésbé steril környezetben vizsgáljuk - ahogy a vicc is mondja - a barna gatya után kell kiáltanunk.

A vörösökre a legnagyobb veszélyt ismét saját maguk jelentik. Az önveszélyes védelem, az alibipasszos középpálya, és az ötlettelen csatársor. Mégis, a potenciál ott van, tapasztalt, bizonyos ponton minőségi játékosok formájában, sőt, egy biztos: a legközépszerűbb kerettag is képes lenne baki nélkül lehozni egy mérkőzést.

Talán ezért olyan érthetetlen az a vegetálás, amit az Utrecht ellen is műveltek. Torres minden korábbi performanszát alúlmúlta, de Raul Meireles sem a hollandok elleni teljesítményéért vonul be a történelemkönyvekbe. Kilencven perc tömény unalom, így összegezhető az utrechti kirándulás, tiszta szerencse, hogy a hazaiak sem akarták megnyerni az amúgy simán hozható találkozót. Egy-két hajmeresztő másodpercen kívül a kellemes szendergés medrében csordogáló, barátságosnak álcázott meccs nem épp a pozitív ómenek egyike. 

 Roy Hodgson - ennek ellenére - elégedett volt fiaival, mert... Mert ezt kellett mondania a sajtónak. Hogy a 4-4-1-1 béna felállás, már számára is világos, a 4-2-3-1 viszont még ennél is rosszabb eredményt hozott az Utrecht ellen. Védekezhetünk persze itt a végletekig felázott pályával, az idegen környezettel, de a mérkőzés újranézése nélkül is bátran állíthatom, a működőképesség szikráját sem láthattuk Hollandiában. Ha véletlenül, szinte tévedésből eljutott egy-egy támadás a tizenhatosig, érdekes módon ez a szélen felhozott labdáknak volt köszönhető. Zárójelben megjegyzendő: a román kommentátorok rémes hablatyolására csak részben fogható az a tény, hogy személy szerint egyszer sem hallottam Lucas nevét a kilencven perc alatt. Hogy ma melyik felállás van terítéken, azt sem nem akarom, sem nem tudom megtippelni, bár az elmúlt találkozók alapján kár is: lényegtelen a felállás, mert amíg a kulcsjátékosok nem találják formájukat, bármilyen szerepben is lépnek pályára, nem fog működni.

Pedig a pályán volt...

Roy Hodgsontól senki nem várja, hogy váltsa meg a világot, csupán azt kérik tőle, hogy tartson ki, amíg megjön a felmentősereg egy új tulajdonos formájában. Nem parádét, nem trófeákat várnak, sőt, még csak joga bonitot sem, csupán egy tisztesen helytálló csapatot, ami nem kap ki az első jöttment kiesőjelölttől, képes idegenben is győzni, s nem zuhan össze egy szerencsétlenül bekapott góltól. De az nem állapot, hogy egy keret kollektíve ne találja formáját lassan már másfél éve. Amíg a játékosok nem akarnak, addig Liverpool városa akár a feje tetejére is állhat, Hodgson tizenöt embert is pályára küldhet, semmit nem fog elérni. És ebből a spirálból minden frusztráló iksz után csak lefelé lehet elindulni.

A Blackpoolt meg lehet verni. Banális igazság ez, mégis ki kell mondani, sőt többször el kell ismételni, mert hiába tűnik egyszerűnek, pont azok nem hiszik el, akiknek meg kéne tennie ezt. Gólparádét most sem várhatunk, de titkon azért örökké ott van mindenkiben egy ilyen kérés is. Kellene már valami, ami bizonyítja, mégsem a kiesés ellen küzdünk, hanem egy irreális negyedik helyért. Mégis, jobb egy irreális célt kijelölni és elbukni, mint ostobán örülni egy kisebb eredménynek. Egy viszont biztos, mindkettőhöz a három ponton keresztül vezet az út.