You'll never walk alone!

A Liverpool az utóbbi időben finoman szólva sem kápráztatta el nézőit játékával, parádés megmozdulásaival, s rá oly jellemző comeback-ekkel, de tegnap úgy tűnt megtalálták góllövő cipőiket, agyukat, valamint taktikai érzéküket, s egy majdnem parádésnak nevezhető estével ajándékozták meg közönségüket és velük együtt engem. De vajon miért menő megdugni a buli legrandább csaját? Megpróbálom megválaszolni!

 Azt nem mondanám, hogy a szezon mélypontja a Wigan-Lille meccstengely lett volna, egyrészt az ősz sokkal borzalmasabb játékot hozott, másrészt még előttünk áll a tavasz. Azonban az apátiába süllyedés legvégső fázisa ez a hét volt: a teljes reménytelenségé, a hitehagyottságé, az általános kedvtelenségé. Nehéz ezt megértenie annak, aki nem Pool-szurker. Hogy rettegnünk kellett egy Portsmouth elleni vereségtől. Hogy félő volt, a mérkőzés végén kárt teszünk magunkban. A csapat kulcsemberei olyan beletörődéssel passzolgatták a labdát, hogy nem egy szurkoló fejében megfordult, önként jelentkezik cserére. Ez alól nem volt kivétel Gerrard, Kuyt, Benayoun és Mascherano sem, Torres pedig sérülése miatt még mindig finoman mozgott. Carragher az egyedüli, aki sosem nyugszik, ami abszolút jogosnak vélhető, ha feltesszük, ő is tudja, minden megmozdulásában ott van egy ordas hiba lehetősége. Agger néha kaphatna pár energiaitalt, nemegyszer elszunyókál a pályán. Végül, és utolsó sorban, kisbetűvel -dobpergés- Lucas. Az abszolút csőd. A hiperaktív nyomorék, a csapat igazi kerékkötője, a teljes antitálentum, az építkezés zsákutcája, az alibipasszok királynője. Mozdulataival komplett támadásokat tud tönkretenni, a védekezést pedig úgy képzeli el, mint a szabadrúgások legurítását: finoman odapasszolni minden labdát az ellenség lábára, hogy utána Reina szopjon. A múlt heti performansza már élettársának, Beniteznek is feltűnt, s felismerve a helyzetet, bizalmat szavazott a Bolton ellen arcpirítóan szar teljesítményt nyújtó Aquilaninak.

Valahol időben megérkeztünk ezzel a tegnapi meccshez. Ha most azt mondanám, hogy bíztam a csapatban, akkor enyhén elferdíteném az igazságot. Aztán felcsendült a You'll never walk alone, s ahogy 45000 ember egyszerre énekelte a himnuszt, éreztem, hogy ma talán mégis megérte leülni, ha másért nem, hát ezért az élményért. Még a Digisportos kommentátor is csendben hallgatta végig azt a hátborzongató méretű támogatást adó dalt.

 És ahogy elkezdődött a meccs, egyszerre nem találtam a szavakat: ezek passzolnak bazeee! Ezek építkeznek! Ezek, ezek tudnak focizni! Aquilani, Úristen, de szép, Torres micsoda lövés! Ezek és hasonló gondolatok repkedtek fejemben, a katarzis pedig a hat perc alatt szerzett három találat alatt jött el. Torres, Aquilani, Maxi Rodriguez és Babel fickándoztak a pályán, öröm volt nézni minden megmozdulásuk. A sorból talán egyedül Steven Gerrard lógott ki, akit érezhetően frusztrált számtalan kihagyott helyzete, a könyöklést is ennek tudhatjuk be. Remélhetőleg az FA nem nézte a meccset. A Pompey találata elég szégyenletes volt, ha jól láttam valahol a Kelly-Carra vonalon kell keresni a felelősöket. Nevettem, mosolyogtam, és nagyokat kiáltottam, hogy a végén boldogan kapcsoljam ki a gépet, és nyugodtan aludjak. Szeptember óta nem lőtt a csapat 2 gólnál többet egy meccsen! Döbbenet!

 Ezért volt tehát hatalmas szó ez a tegnapi győzelem, s eltekintve a hetünket, minden önbizalomra szükség van: a Lille ellen egy gólos hátrányban vagyunk, mely nem ledolgozhatatlan, csak pusztán kényelmetlenné teszi a csütörtöki meccset. Vasárnap pedig nem máshoz látogatunk, mint szeretett pajtikáinkhoz, remélehetőleg a tavalyihoz roppant hasonló ( négynél lehet több is) eredményjelzővel hagyjuk el az Old Trafford gyepszőnyegét.

 Ha ezek után sem indul el a szezonunk, akkor bíz' megérdemeljük. De most már menni fog. Érzem.

You'll never walk alone!