Habár lelkünk még mindig Dél-Afrika stadionjait járja, és testünk többi része sem jut messzebb egy vízpartnál, de szellemünk is legfeljebb csak az Anfield gyepszőnyegéig merészkedik, azért nem árt, ha vigyázó szemünket olykor-olykor a szomszéd vígan zöldellő pázsitjára vetjük.

Tegyük fel, hogy a lehető legkényelmesebb pozícióban olvassuk végig ezt a bejegyzést. Komfortérzetünk az egekben: az idő csodálatos, a gép halkan duruzsol. Mégis, valami roppant kellemetlen, már-már fájdalomhoz közeli érzés birizgálja agyunk. Valami idegesítő, kis vörös kelés a tér-idő harmonikus hálóján: pofátlanság, Manchester City a neved.

Köztudott, hogy a foci sem szól másról, mint pénzről, ám van úgy, hogy ennek foka elér egy olyan, úgynevezett abramovicsi magasságot, amikor minden józan, labdarúgást kedvelő felkiált, hogy "ezt talán már nem kéne barátocskám. Vagy ha igen, akkor az én klubommal tegyétek." Ha most City-drukker lennék, természetesen úgy gondolnám, hogy elérkezett az igéret földje, s fejemben egy sivítva felbukkanó, JACKPOT-jelzést villantó nyerőgép képe jelenne meg. Leszólnám az irigységtől pukkadozó tiltakozókat, s vígan fújnám vuvuzelám énekelném csapatom himnuszát.

Azonban a ló túloldaláról szemlélve cseppet sem ilyen eufórikus a látvány. Mi is történik itt? Adott egy 118 éves múlttal rendelkező klub, Anglia legsikeresebb klubja, amit egy feltörekvő pisis igencsak szorongat. Mondhatnánk, hogy Life's cruel és okosan bólogatva magyaráznánk, az erősebb kutya baszik. Ám valahogy sántítana itt valami. Ha ilyen egyszerű lenne a foci, talán csak a tőzsdéken találkoznánk vele, s egy-egy hír erejéig megemlékezne róla a gazdasági rovat. És hogy hogy jön ez ide? Itt kereshetjük a magyarázatát annak, hogy miért utálja oly sok ember a Chelsea-t és a City-t.

Yaya Touré heti 180 000 fontért fog új klubjában játszani. Úgy látszik Yaya Touré megkötötte élete üzletét, úgy látszik Yaya Touré élete végéig sportkocsikkal fog furikázni. Igen. De várjunk csak, mit is jelent ez a szám? Yaya Touré gondolkozott, Yaya Touré számolgatott, és Yaya Touré végül azt mondta: 180 000 font kell nekem hetente, hogy felvegyem a világoskék mezt. Yaya Touré ezek után vajon 180 000 fontot, vagy 180 000 fontot és egy világoskék mezt fog látni? Egyértelmű: Yaya Touré egy vagonnyi pénzt fog látni, de semmi többet. Yaya Touré 180 000 fontja magában foglalja a sajtónyilatkozatokat, melyek majd új klubjáról fognak áradozni, és Yaya Touré valóra vált álmáról. Szépek lesznek, szép papíron, szép betűkkel. Csak roppant hamisak. Yaya Tourénak 180 000 fontot kell adni hetente, hogy úgy gondolja, ő ott akar játszani. Ez az az összeg, amiért bármilyen gondolatot meg lehet vásárolni. Yaya Touré nem döntött rosszul. Yaya Tourét és a City-t meg lehet érteni. De szeretni sohasem.

Amikor már a tévé előtt ülve, meccset nézve is pénzszagot érez a rajongó, akkor elfogja valami hányinger: én nem ezért ülök ide minden héten. Hümmögve elfogadja, hogy szeretett csapatának szeretett játékosa jogosan keres sok pénzt: durván húsz év aktív játékért tönkreteszi testét, - s ahogy az akár nagy cégek fontos állásainál lenni szokott - a pénz többi, igencsak tetemes részével pedig a felelősséget fizetik meg.

Egy játékos élet és halál ura gazdaságilag: vajon mennyibe fájhatott Kyrgiakos elcsúszása Lyonban? Vajon mennyit ért Kelly elrontott belépője a mérkőzés hazai párján? Ha Reina kifogja Rooney tizenegyesét, hány fonttal lenne gazdagabb most a Liverpool? Ezt a felelősséget, és saját maguk idézőjeles halálraítélését fizetjük meg. Kérdés, hogy jogos-ez az összeg? A kereslet azt mutatja, igen.

De a szemünkbe hazudik, aki szerint ez 180 000 fontot ér hetente. Aki ilyen világot épít, azt meg kell vetni, le kell köpni. Mert abnormális és őrült az, aki ehhez a kóros lázálomhoz asszisztál.